„Én soha
nem szégyelltem, hogy mim van, dolgozom keményen, abban a miliőben nőttem fel,
hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét se kell szégyellni, az ember
kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek
nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is
ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem."
Nem tehetek róla, de nekem
ez az elhíresült „igazságbeszéd” jutott eszembe hétvégén, mely Lázár Jánostól,
a Miniszterelnökséget vezető minisztertől hangzott el jó néhány évvel ezelőtt
Hódmezővásárhelyen, a város közgyűlésében. Történt mindez múlt héten, mikor a
ránk törő szép időnek köszönhetően elővettem kerékpáromat a tárolóból, és
keresztültekertem vele egyre szépülő faluközpontunkon. Rögtön szemembe ötlött,
hogy a nemrég átadott inkubátorház előtt ismét munkálatok zajlanak, aszfaltozott
járda helyett, a szemnek sokkal tetszetősebb térkő burkolatú járdán közlekedhetnek
a jövőben, falunkon gyalog keresztülsétáló honfitársaink. És nem tudtam nem
észrevenni, néhány tíz méterrel arrébb, azt a frissen aszfaltozott néhány
négyzetmétert, melyet akkor még gyümölcsös ládákkal kerítettek el, nehogy egy
figyelmetlen autós ráhajtson. Jó volt ilyet látni, hiszen idejét se tudnám
megmondani, mikor láttam utoljára szeretett falunkban ekkora egybefüggő, új
aszfaltfelületet. Kezdeti lelkesedésem aztán rögtön alábbhagyott kicsit, ahogy
jobban szemügyre vettem a sötétlő, szabályos foltot. Ez ugyanis nem a közúthálózat
megújulásának „tavaszt hozó fecskéjeként” virított előttem, csupán egy magánház
autóbejárójának bevezető szakaszaként mosolygott vissza rám. Egy pillanatra
megálltam, és Jókai Mór egyik örök klasszikusa, Az arany ember jutott eszembe.
Tudják, akik olvasták, a regény főszereplőjét a nép azért illette ezzel a
megtisztelő névvel, mert amihez nyúlt „arannyá” változott, fejlődésnek indult,
profitot termelt. És igen ott, akkor megértettem Lázár János szavait. Ezt így
kell! Kemény, becsületes munkával, nem szégyellve a munka eredményét, kaparva,
gyűjtve, kockáról kockára építkezve meg lehet csinálni. És ő megcsinálta! Sőt,
szinte versenyre kelve dinamikusan fejlődő falunkkal, együtt fejlődik a
faluközponttal, a közintézményekkel. Tavaly év végén dryvit szigetelés került önkormányzati
beruházás keretében egy épületre, ő sem akart lemaradni, nála is dryvitozás
történt. És most a járda, kocsi-beálló … (Nem mellesleg kevés olyan épület van
a faluban, amely előtt a járda aszfalt helyett térkövezve lenne. Itt erre is
láthatunk példát.) Szép, és nemes ez a „versengés”, kár hogy csak keveseknek
adatik meg. Azon töprengtem, vajon napelem miért nem került még fel a családi
fészek tetejére? Vagy az udvarba egy jó kis hőszivattyú. Na de mindent nem
lehet egyszerre. Még neki sem.
Megmondom őszintén,
kicsit irigylem, hogy a mai világban, mikor Magyarországot úgy emlegetik, mint
az az ország, ahol 3 millió (egyesek szerint ennél több) ember él szegénységben,
akiknek a napi betevő megteremtése is komoly feladatot jelent, akkor itt van ő.
Példát mutat. Példát mutat ebben is. Persze mások is fejlődnek a faluban,
szépül a portájuk, de az övé talán azért szembetűnőbb, mert a központban van.
És mert szerencsés, vagy inkább mondjuk úgy, magán érezheti az isteni
gondviselést, hiszen mégis csak egy volt „frankás diákról” van szó. Ő az,
akinek gyakorlatilag ki se kell tennie lábát falunkból, itt ebben a hányatott
sorsú, bányász múltú faluban is képes erre. Van biztos munkahelye, tisztességes,
jól jövedelmező vállalkozása, szép családja, és megbecsülése az emberek
részéről. Igen, azt hiszem erre mondják, hogy örülni kell a másik
boldogulásának is. Az ilyen embernek. Sőt, több ilyen ember kellene ebbe a
faluba, bár azt is mondják, két dudás nem fér meg egymás mellett, egy csárdában…
