Az új év hajnalán volt „szerencsém” két egymástól független előadó, rövid kis tanácsadását végighallgatnom. Az egyik egy középkorú, láthatóan jólszituált hölgy volt, aki az ING Magánnyugdíjpénztár megbízásából mesélt az állami pénztárba visszalépés, illetve magánpénztárnál maradás előnyeiről, hátrányairól. A másik hölgy egy a pályája elején járó, fiatal hölgy volt a Pannónia Életbiztosító megbízásából, aki a cégünknél működő cafeteria keretén belül igénybe vehető életbiztosításról zengett ódákat.
Azzal együtt, hogy egyikük sem győzött meg arról, hogy hozzájuk fektessem be pénzemet, megtakarításomat, az alapkoncepciójuk mindkettőjüknek azonos volt, ami egyezett az én kiinduló pontommal is. Aztán a jövő vizionálása mindegyikünknél máshogy zajlott le, de ami kettejükben azonos volt, az a pénz imádata, mammon szolgálata. Kiindulási pontként elmondták, hogy a civil társadalmak - ahova mi magyarok is be vagyunk sorolva – egyre öregszenek. Azaz a kiróvó-felosztó rendszer - ami nálunk is működik - nem fenntartható rendszer. Amit az aktív korúaktól beszednek pénzt nyugdíjra, azt a mostani nyugdíjasok között osztják fel. Mivel öregszik a társadalom, egyre kevesebb lesz az aktív korú, és egyre több az eltartott, kvázi kevesebb a befizetés, és ezt a keveset több fele kell elosztani. Ezt még megfejelve, akik aktív korúak és dolgoznak, azoknak is egyre nagyobb része minimálbérre, vagy még arra sincs bejelentve, azaz kevesebb kerül be a „nyugdíj-kalapba”. Tehát az egyetlen megoldás az öngondoskodás, azaz a saját magunknak történő megtakarítás. A magyarok ezt még nem ismerték fel, és felelőtlenebbek, mint a civil nyugatiak, kevesebb az öngondoskodásra félretett tartalék, bíznak az állam problémamegoldó képességében.
Eddig a pontig volt az, ameddig teljesen egyet tudtam velük érteni, csak a megoldásban tükröződött a teljesen, egymással szemben álló megoldás, életszemlélet. Mint már említettem ők „mammon papjai” voltak, ők csak a pénztől várják a megoldást, csak benne hisznek. Szép, színes, meredeken felfelé ívelő grafikonokat mutattak nekünk, hogy x Ft havi befizetések után, 10-20 év múlva sok x Ft üti a markunkat. Ami szépen is hangzott, és a jelenlegi állapotokat hibernálva talán még meg is állná a helyét. Igen ám, de senki se tudja megmondani, mi lesz 10-20 év múlva. Senki nem tudja, hogy addig hány kormányváltás, hány gazdasági szemléletváltás, hány mesterségesen gerjesztett válság lesz, de még azt sem tudják megmondani, hogy Magyarországon éppen milyen pénznem lesz. Arról nem is beszélve, hogy azt se tudják megmondani, hogy ahova éppen befizetem szerény kis megtakarításomat, az a cég létezni fog-e még akkor. Nekem ezekkel szemben a kifogásaim. Az elkövetkező időszakban váltogathatják egymást a kormányok. A kormányváltásokkal együtt új gazdasági irányok jöhetnek. Mammon főpapjai a multi-milliárdos tőzsdecápák országok gazdaságaival, országok fizetőeszközeivel játszanak, tetszőlegesen mozdítják pozitív, vagy akár negatív irányba, természetesen a saját, és érdekcsoportjaik érdeke szerint. Nem lehet tudni, hogy 10-20 év múlva létezni fog-e még az Európai Unió, annak mi tagjai leszünk-e, és nem kerül-e bevezetésre nálunk is kitalált euro. És amit aztán végképp nem lehet tudni, mikor mond csődöt és tűnik el pénzünkkel az a pénzintézet, amelyiket megbíztunk megtakarításaink fialtatásával. Ezzel természetesen ők is tisztában vannak, hiszen mikor a biztosítékokról kérdeztük őket, csak széttárt karokkal annyit tudtak mondani, hogy erre semmi garanciát nem tudnak adni. Kérdem én, miért fizessek be több évtizeden keresztül havi több ezer forintot, hogy a futamidő letelte után kapjak valamit, amiről azt se tudom mennyi lesz? És ha valóban meg is kapom a grafikonjaik legtetején szereplő összeget, az valójában mennyit fog érni? Egyáltalán lesz aki kifizesse nekem azt az összeget?
A pénzt nem lehet megenni, de még csak meginni se. A pénz az egy virtuális váltó eszköz, amiről valakik odafent megmondják mennyit is ér. Ezért nem szabad hosszú távon egy képzeletbeli valamibe megtakarításainkat félretenni. Ezzel szemben véleményem szerint a megoldás a következő. Először is a fiatalok, lehetőségeik szerint vállaljanak legalább három gyereket. Természetesen csak úgy, ha felvállalják a gyermekvállalással járó terheket. Másodszor, ha egy kis megtakarított pénze van, abból földet vegyen. Ezt most még jobban elősegíti ez a mesterséges gazdasági válság, hiszen az ingatlan árak mélyrepülésbe kezdek. A válsággal egy időben egyre többen veszítik el munkahelyüket és kezdenek a lejtőn egyre lejjebb süllyedni. Enni kell, a kevéske kis pénzüket is ételre költik, a csekkekre már nem marad. Egy idő után elveszíti lakhelyét is, és mehet az utcára, a híd alá. És a végén sorba állhat valamelyik szeretetszolgálatnál egy tál ételért nap, mint nap, bízva mások jóindulatában, adakozó kedvében. Egy idő után ezek az emberek is egyre kevesebben lesznek. Ezzel szemben, ha valakinek van egy kis földje, élelmet termelhet magának, felesleg termelése esetén pedig el is cserélheti, el is adhatja azt. A kevéske kis pénzből pedig befizetheti a legszükségesebb csekkjeit, így megőrizheti lakóingatlanát. A pillanatnyi munkanélküliséget megúszhatja háza elvesztése nélkül is, és valódi - évtizedekre szóló - értékálló eszközbe fektette megtakarítását. Nem függ a föld termőképessége a svájci franktól, eurótól, vagy akár a forint árfolyamától, nem számít mit bűvészkednek velük a tőzsdecápák. Bár az időjárás beleszólhat az éves terméshozamba, azonban egy nagy átlaggal azért lehet számolni. Magyarország természeti adottságai szerint mezőgazdasági ország, ezt ki kellene használnunk! A megművelt föld az, ami az élethez szükséges élelemmel lát el bennünket, és nem a virtuális vagyon, amely egy számítógépen lévő bankszámlán számokban mutatkozik meg. Most már pénzre sincs szükség, csak bitek formájában látják egyesek gazdagságukat. Valóban ebből akarják az emberek eltartani magukat öregkorukban?
