Hetek
óta hangos a sajtó attól, mit mondott Orbán Viktor Brüsszelben az Európai Unió
területén, és azon belül a Magyarországon is megjelenő "gazdasági bevándorlókról", vagy ha
jobban tetszik, "politikai menekültekről". Múlt héten hozzám is megérkezett Orbán Viktor
miniszterelnök nemzeti konzultációs levele, melyet visszaküldve, e témában kifejhetem
véleményemet az előre megalkotott válaszok közül kiválasztva azt, amelyik a
legközelebb áll a szívemhez.
Elgondolkodtam
azon, hogy a Magyarországon hivatalosan elismert 13 nemzetiség (bolgár, görög,
horvát, lengyel, német, örmény, roma/cigány (kinek-kinek saját szája íze
szerint), román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, és ukrán) mellett még mennyi
él országunkban, és máris igazolva láttam azon állítást, hogy a magyar nép történelme
során mindig is egy befogadó nemzet volt. Ezt némi történelem ismeret birtokában és
a jelenleg hatályos törvények értelmében egyértelműen kijelenthetjük. Hogy e
népek, nemzetek szülöttei miként kerültek magyar földre, az egy másik kérdés.
Mégis az hiszem elmondhatom, hogy elfogadottságuk nagyban függött attól, hogy
miként viszonyultak a közös ügyekhez, mennyiben tartották be a magyar
törvényeket, és nemzetiségi identitásukat megtartva, mennyire alkalmazkodtak a
befogadó nemzethez, hogyan viszonyultak más nemzetiségekhez. Évszázadokon
keresztül egymás mellett, békében éltek leszármazottaik egy birodalom határain
belül, melyet csak a XIX. század végén, XX. század elején fejét felütő új, felforgató eszmék verhettek szét, majd a két világháborút követően, a térképet jelentősen átrajzolva,
új országokban próbáltak önállóan saját boldogulásukért tenni. Hogy eme mesterségesen
megalkotott államok mennyire voltak életképesek azt a történelem jól igazolta,
hiszen gyakorlatilag már egy sem létezik közülük, ám helyükön újabb, „nemzetállamok”
jöttek létre. Csonka országunkban azonban így is fellelhetőek kési utódaik, és
államalkotó szerepüket a Magyar Állam is hivatalosan is elismeri. Elég csak a
2011. évi CLXXIX. törvényre (a nemzetiségek jogairól) gondolni, ahol azonos
jogokkal ruházza fel őket közösségi és egyéni szinten is, elismerve őket, biztosítva identitásuk megőrzésének lehetőségét.
Ez
rendjén is volna, csak mint sok más dolog, ez sem működik „megfelelően”
Sárisápon. Mint tudjuk, 2014-es év végi megalakulása óta küzd a Német Nemzetiségi
Önkormányzat azért, hogy a magukat németnek (is) valló személyek is élhessenek a törvény
adta nemzetiségi jogaikkal, melyet a Szlovák Nemzetiségi Önkormányzat – hogy finoman
fejezzem ki magam – nem támogat. Nem igazán értettem ennek okait, ezért a történelemből próbáltam választ kapni a feltételezhető okokra.
Túl
sok, vaskos irodalmat nem kellett átolvasnom ahhoz, hogy egy elég meggyőző és „érthető”
okát találjam annak, honnan ez a gyűlölet, honnan ez az ellenségeskedés. Talán
sokan hallottak már a Beneš-dekrétumokról, és néhányan talán annak tartalmával
is tisztában vannak. Eme névvel illetett elnöki rendeletek összessége a második
világháborút követően létrejövő Csehszlovákia jogosságát volt hivatott
igazolni, melyben a magyarok mellett a németek kollektív bűnösségét is kimondták.
Bár az azóta szintén megszűnő „műállam utódai” (Csehország és Szlovákia) is az
Európai Unió tagállamai (csakúgy mint Magyarország), mégis mindkét ország jogrendszere
részének tekinti azokat annak ellenére is, hogy teljesen összeegyeztethetetlenek
például az Európai Unió Alapjogi chartájával. Szlovákia még ezt is megfejelte
azzal, hogy mikor az unió szellemiségével ellentétes volta miatt foglalkozni
kezdett vele az Európai Parlament, saját parlamentjükben megerősítették azok
sérthetetlenségét. No gondoltam, akkor itt van a kutya elásva. A Szlovák
Nemzetiségi Önkormányzat, gyakorlatilag Szlovákia „képviselete, helytartója,
eszmeiségének közvetítője, kihelyezett tagozata”. Ezt végiggondolva már nem is csodálkozom a
részükről történő gyűlölködésről, gáncsoskodásról. Most már világossá vált
számomra, hogy ahelyett, hogy segítették volna a Német Nemzetiségi Önkormányzat
alakulását, munkáját, helyette miért gördítenek akadályokat eléjük, miért gátolják őket azonos jogaiknak gyakorlásában.
Ma már csak egy kicsit csodálkozom azon, hogy
magukat pedagógusnak valló egyének is kivették részüket ebből a gyalázatból,
szembemenve tanulók és szüleik akaratának, jogainak. És hogy kik ezek a
személyek, akik rendkívül empatikus képességeikről tettek tanúbizonyságot? Hát
íme a „díszes” társaság!
Piroska József, Baumstark Istvánné, Huberné Kisgyőri Katalin, Szőke Erzsébet
A
szülők azt hiszem ezek után még nagyobb elszántsággal állnak ki jogaik mellett,
és végre talán a többség akarata is érvényesülhet településünkön, a „hivatalos”
véleményformálók akaratával szemben. Erről az iskola, és a KLIK esztergomi vezetője felé
elküldött levél is tanúskodik, melyre bár a mai napig nem érkezett válasz egyik részről sem, én mégis
bízom a döntéshozók józan ítélőképességében és a nemzetiségi jogok azonos
módon történő gyakorlásának biztosításában legyen az bár szlovák, vagy német.
És
végezetül mi mással zárhatnám gondolataimat a „nemzeti összetartozás napján", mint Illyés Gyula híres mondatával: „Magyar az, akinek fáj Trianon!”,
legyen az bár szlovák, német, vagy bármely más magyarországi nemzetiségnek tagja!
